Arsenalra számítottunk. Nem vak hitből, hanem abból, amit egész szezonban láttunk: szervezettségből, érettségből és abból a makacs londoni hitből, hogy ez a csapat végre készen áll Európa tetejére. A Bajnokok Ligája döntője viszont megint emlékeztetett minket valamire: itt nem az nyer, akire számítanak, hanem aki a legnagyobb nyomás alatt is állva marad.

Budapest szombat este futballfővárossá változott. A Puskás Arénában az Arsenal nem egyszerűen döntőt játszott: egy korszakos pillanat kapujában állt. Mikel Arteta csapata hosszú út után jutott el idáig, és a meccs elején úgy is futballozott, mint amelyik pontosan tudja, mit akar.

A korai Arsenal-gól után minden adott volt ahhoz, hogy az este angol ünneppé váljon. A londoniak fegyelmezetten zárták a területeket, nem estek szét a PSG ritmusváltásaitól, és hosszú időn keresztül úgy tűnt, a párizsiaknak csak labdabirtoklásuk van, valódi megoldásuk nincs.

Aztán jött az a pillanat, amely egy döntőt teljesen át tud írni. A PSG egyenlített, és onnantól már nemcsak taktikai csata zajlott, hanem idegek, hit és félelem párharca. Az Arsenal nem omlott össze, de a meccs súlya érezhetően ráült a vállakra.

A hosszabbítás inkább volt túlélés, mint felszabadult futball. Mindkét csapatnak voltak pillanatai, de egyik sem tudta végleg eldönteni a finálét. Ilyenkor pedig jön az a futballhelyzet, amit egyszerre szeretünk és gyűlölünk: a tizenegyespárbaj.

A PSG hidegebb fejjel érkezett meg a végjátékba. Az Arsenalnál pedig ott volt minden: a vágy, a múlt terhe, a nagy lehetőség és az a kegyetlen érzés, hogy egyetlen rossz lövés évekre beleragadhat egy klub emlékezetébe. Végül pontosan ez történt. A párizsiak 4–3-ra nyerték a büntetőpárbajt, és megvédték címüket.

Ez most Arsenal-oldalon fájni fog. Nagyon. Mert ez nem egy sima vereség volt, hanem egy majdnem beteljesült álom elvesztése. De érdemes kimondani: ez a csapat már nem kívülről nézi Európa elitjét. Ott van köztük. Csak a legutolsó lépés hiányzott.

A PSG ünnepelhet, az Arsenal pedig gyászolhatja azt, ami kicsúszott a kezéből. De ha ez az este valamire jó volt, akkor arra biztosan: megmutatta, hogy London piros-fehér fele visszaért a legnagyobb színpadra. Legközelebb már nem elég odaérni. Be is kell fejezni.

Vissza